A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | A korszakra jellemző motívum, legalábbis a fejlett világban, hogy az emberek csendre vágynak és arra nem találnak. A forgalom lármája, a telefonok szakadatlan pittyegése, digitális hirdetmények a buszokon és vonatokon, TV készülékek harsogása még az üres irodákban is, mind szüntelen támadás és zavarkeltés. Az emberi faj kimeríti önmagát a zajjal, miközben annak ellenkezője után sóvárog—akár a vadonban, a parttalan óceánon, vagy nyugalomra és koncentrálásra szánt pihenőhelyen. Alain Corbin történész professzor ír száműzetéséből a Sorbonne egyetemen, Erling Kagge norvég felfedező pedig az emlékeiről a Déli-sark pusztaságáról, ahová mindketten menekülni próbáltak. És mégis, ahogyan arra Corbin rámutat a „Csend története” című írásában, elképzelhető, hogy nem nagyobb a zaj, mint a régi időkben. A pneumatikus abroncsok előtt a városok utcáit betöltötte a fémmel pántolt kerekek és a kövezetet verdeső lópatkók fülsüketítő kongása. A mobiltelefonra való önkéntes izolációt megelőzően a buszok és vonatok beszélgetésektől zsongtak. Az újságárusok nem hagyták magukra portékájukat árva halomban, hanem a legnagyobb hangerővel hirdették őket, akárcsak a cseresznyét, ibolyát és friss makrélát árusítók. A színház és az opera ujjongások és kiáltozások káoszától nyüzsgött. Még a vidéki tájakon is, a parasztok daloltak robotolás közben. Ma már nem dalolnak. Ami megváltozott, az nem annyira a zaj szintje, amiről már előző századok is panaszkodtak, hanem a zavarkeltés szintje, ami betölti azt az űrt, amelyet a csend elhódíthat. Itt kirajzolódik egy újabb paradoxon, mert amikor valóban elhódítja—fenyőerdő sűrűjében, kopár sivatagon, hirtelen megüresedett szobában—az gyakran inkább nyugtalanítónak bizonyul, mintsem szívesen látottnak. Rettegés szivárog be; a fül ösztönösen kapaszkodik bármibe, legyen az akár a tűz ropogása, vagy madárdal, vagy a levelek susogása, ami megmenti majd ettől az ismeretlen ürességtől. Az emberek csendet akarnak, de azért nem annyira. |